Borsod-Abaúj-Zemplén megye várai » Rákóczi-vár és városerődítés, Sárospatak

Rákóczi-vár és városerődítés

Sárospatak

A Bodrog jobb partján elterülő síkságon létrejött város történelmi magjának mintegy déli felét magába foglaló bástyás védelmi rendszer, de különösen az annak délkeleti sarkán felépült, önálló erődítéssel is rendelkező várkastély egyik legismertebb és legalaposabban kutatott 16-17. századi építészeti emlékünk.

Valószínűleg a korabeli terepadottságok határozták meg alapvetően a mintegy 150×70 méteres kiterjedésű, szabálytalan négyszög alaprajzú erődítés formáját – ez mai ismereteink szerint a középkori észak-déli irányú főutcának a gótikus plébániatemplom körüli orsós teresedéstől délre eső keleti és nyugati házsorát és a hozzájuk tartozó telkeket foglalta magába. Az erődítés északi vonalát magának a templomnak az északi hajófala határozta meg. Ezt az északnyugati sarkon egy kisebb, többszintes – újabban szállodává kiépített – ágyútermes, zárt bástya, míg északkeleten egy több periódusban kiépített, jóval nagyobb méretű – de alaposabban mindeddig nem kutatott – hasonló védőmű oldalazta. Míg az északon volt árkot az újkorban nagyrészt betemették, ez nagyrészt ma is megfigyelhető a hosszabb nyugati erődfal előtt s részlegesen csupán délen töltötték fel a tájképi park kiépítése kapcsán, amikor a falak egy részét is visszabontották.

Északra a fal itt magasan, de a többi szakaszhoz képest jóval rosszabb állapotban áll, hasonlóan a közepén volt ötszögű bástya maradványaihoz. Ugyanakkor a délre, már az egykori kastélypark területén feltárt kisebb ötszögű védőmű és főleg a több építési periódust felmutató déli falszakaszok helyreállított, konzervált állapotban láthatók. A rövid kelet-nyugati falszakasz mögötti földfeltöltés egy többszintes, lőréses kazamatát foglal magába. Ugyancsak magasan és részben helyreállítva áll a Bodrog-felőli falszakasz, közepén az erődítés egykori, közel eredeti állapotban fenn maradt egyetlen bejáratával, a gyalog- és kocsibejárót is magába foglaló a Vizi-kapuval. Mellette egy szakaszon a kora újkori falkorona is megmaradt, előtte több periódusú kapuelővédmű feltárt és konzervált falai. Az egymással tompaszögben találkozó délkeleti és a keleti falak alkotta sarokban, annak külső oldalán, egy sziklateknőben emelkedik a 22×22 méteres alapterületű, négyszögű, négyszintes, fióktornyos ágyúterasszal lezárt, jelenlegi formáját az 1990-es évek helyreállítása során elnyert Vörös-torony.

Kívülről egy szabálytalan sokszög alaprajzú, ránk maradt alsó szintjén boltozott kazamatatereket magába foglaló védőmű, az ún. Olaszbástya veszi körül. Belülről ugyanakkor egy, a fallal övezett belső terület felé kisebb (két félilletve egy ötszög) bástyákkal forduló, a főfalakkal párhuzamos falöv, külső oldalán falazott sziklaárokkal, belül négy, alapvetően az utolsó, 19. századi kiépítés során elnyert formáját mutató emeletes palotaszárnnyal. Míg a torony – főként az alsó szintek vonatkozásában – nagyrészt megőrizte 16. századi térbeosztását és külső-belső, egyedülállóan gazdag reneszánsz kőfaragványdíszét – a többször átalakított II. emelet esetében ki kell emelni a délkeleti fogadószoba rekonstruált török falicsempe-burkolatát – a palotaszárnyak közül csak keleten találhatók – bár már másodlagos helyen – 16. századi faragványok. Az északkeleti, ún. Sub Rosa zárterkélyen kívül a 17. századi építészeti részletek (zárterkély, fiókos dongaboltozatok, ajtókeretek) eredeti helyükön a déli szárnyban maradtak meg, de a legjelentősebb közülük az udvarról a Vörös-toronyba felvezető ún. Lorántffy-loggia. A nyugati és az északi szárnyban ugyanakkor – leszámítva a korábbi külső kapuk részleteit és a déli, pilléres várkonyhát – a korábbi építészeti struktúrákból csak töredékeket tárt fel a kutatás. A belső terek 19. századi részletei is nagyrészt már megsemmisültek az 1949-től szinte folyamatos műemléki munkák során.

Az erődítésvonalon belül található épületek közül a templomon és a mellette feltárt középkori építményeken (rotunda, iskola) kívül megemlítendők a nyugati házsor késő gótikus részletei, a mögöttük emelkedő földsánc, a még kutatatlan lőportorony, délre a jelenleg feltárás alatt álló ágyúöntőház valamint a keleti oldalon a számos reneszánsz részletet tartalmazó jelenlegi plébániaház. A Bodrog-parton a városfallal párhuzamosan további két, vékonyabb falvonulat is az egykori védelmi rendszer része lehetett.

Sárospatak hatalmas várostörténeti könyvészetéből az itt épült erődítéseket tekintve kronológiai sorrendben először az 1803. évi megyemonográfia emelendő ki, melynek szerzője, Szirmay Antal már azonosnak vélte a Vörös-tornyot azzal az épülettel, melyet 1262-ben István, ifjabb király adományozott el „Potok” nevű várában. Ez az azonosítás hosszú ideig meggyökerezett a történeti-építészeti irodalomban, ezt vallotta a vár első monográfusa, Divald Kornél is, aki rendkívül gazdag dokumentációs anyaggal – többek között Myskovszky Viktor rajzaival – kísért 1902. évi dolgozatában nem csupán az általa ismert írott forrásanyag feldolgozását adta, de részletes elemzést is közölt a kőfaragványokról, az egyes épületrészekről és erődítésekről. Bár ezt követően Varjú Elemér 1932-ben kiadott váralbumában – már csak az alsó szint többágú lőrései alapján is – elutasította a várkastély magját alkotó torony korai keltezését, s azt a város 1526 utáni birtokosához, Perényi Péterhez kötötte, Gerő László, főként az 1950-es években általa kidolgozott vártipológiára építve ismét az Árpád-kori eredet mellett tört lándzsát a Dercsényi Dezsővel írott sárospataki összefoglalásaiban.

A helyreállítási munkák kapcsán 1958-tól ásatások is kezdődtek a vár és a város területen, melyek eredményeiről – így arról, hogy a Vörös-torony környékéről nem kerültek elő a 15-16. századnál korábbi leletek – először Molnár Vera és Gömöri János számoltak be, majd Dankó Katalin tudósított az elsősorban 1980-83 között végzett városfal-kutatásokról. A kutatásban az áttörést Détshy Mihály 1966-ban napvilágot látott történeti tanulmánya hozta, melyben a szerző bebizonyította, hogy a 13. századi pataki vár a mai Sátoraljaújhely feletti Várhegyen állt. A mai várkastély építésének kezdeteivel kapcsolatban azonban nem sikerült egyértelmű forrásadatot felfedeznie, az 1970 és 1987 között született számos további munkájában – hasonlóan a szakirodalom többségéhez – ezért inkább a középkor végén Patakon birtokos Pálócziakat vélte a torony építtetőjének és egy jelentős 16. századi átalakítást tételezett fel. Détshy Mihály azonban, mint a sárospataki műemléki munkákat évtizedeken át irányító építész, nem csupán az írott forrásanyagot tárta fel és a nagyszámú képi forrást dolgozta fel, de beszámolt a várépületek – köztük a külső erődfalak – több-kevesebb helyszíni kutatással is kísért helyreállításáról is.

Különösen fontosak a 16–17. századi építkezések, ezen belül a Rákócziak korának emlékeiről született dolgozatai, de az épületegyüttesről készített utolsó összefoglalások is az ő nevéhez fűződnek. A várkastély meginduló nagyléptékű rekonstrukciója kapcsán 1985 és 1993 között lehetőség nyílt a Vörös-torony szondázó falkutatására Dankó Katalin, Feld István és László Csaba vezetésével. Ez egyértelműen bizonyította, hogy az alsó három szint kőfaragványai a falazattal egyidősek, s így megadják az építés idejét. Bár erről az első részletes kutatási beszámoló csak 1994-ban került közzétételre, de Détshy Mihály 1989-ben napvilágot látott történeti monográfiája első kötetében már elfogadta a torony és a városfal egyidejű, 1534 és 1537 közötti emelését. A falkutatások később – egészen 2003-ig – a palotaszárnyak belső tereiben is folytatódtak, eredményeikről azonban mindeddig még csak rövid utalások láttak napvilágot. 1996-ban megjelent viszont Détshy Mihály második monográfiakötete is, majd 2002-ben egyetlen kötetbe összefoglalva az erősség – elsősorban levéltári forrásokon alapuló – teljes története, a kezdetektől 1945-ig, biztos alapot teremtve a vár jövőbeni régészeti, építészet- és művészettörténeti feldolgozása számára.

Az eddig ismert történeti-régészeti adatok alapján ma már általánosan elfogadott, hogy a mai plébániatemplom és a plébániaház környékén feltételezett Árpád-kori királyi udvarház után az 1465. évi királyi engedélyből ismert, a város északi szélén állt hécei castellum illetve elődje volt az első földesúri lakóhely a településen. Jelentősebb földesúri reprezentációs épületre annak 1528. évi pusztulása után volt csak szükség. Ez lett a Perényi Péter által 1534 után emeltetett új rezidencia, magjában az 1537-ben már minden bizonnyal álló Vörös-toronnyal. A főúri lakóhely építésével egy időben a középkori mezőváros déli felét külső árokkal kísért, a toronyhoz bekötő bástyás (délnyugaton rondellás) erődfallal vették körül – megszüntetve ezzel annak történetileg kialakult egységét – az olasz rendszerű hadiépítészet egyik legkorábbi hazai emlékeként. Míg a hadászati jellegű építkezések lezárultát jól jelezheti a Vizi-kapu egykori feliratos táblájának 1541-es évszáma, a délkeleti rezidencia területén a lakó- és ágyútorony ötvözetének tekinthető Vörös-torony megépültét követően valószínűleg folyamatosan zajlott az erődfalakhoz támaszkodó palotaszárnyak kiépítése.

Feltételezhető, hogy először a déli szárny készült el, s bár az 1541 és 1563 évszámokkal ellátott árkádsor illetve ablakkeretezések ma kivétel nélkül a keleti szárnyban találhatóak, ez nem bizonyítja annak korai eredetét. Az mindenesetre kétségtelen, hogy apja 1548-ban bekövetkezett halála után fia, Gábor építkezett itt az 1560-as években. Legkésőbb ekkor megépült a Vörös-torony körüli védőmű is – a Perényi-birtoklás alatt elkészült védőműrendszer formájára vonatkozó fontos forrás a több változatban ránk maradt, 1570 körüli Angeliniféle felmérés. A Perényiek nádori ágának kihaltát (1567) követően 1573-tól 1602-ig Sárospatakot Dobó Ferenc birtokolta, aki 1590 körül talán a palotaszárnyakon is építkezett, de feltehetően hozzá köthető a Vöröstorony felső részének átépítése, egy felső védőfolyosó kialakítása. A 17. század elején Lorántffy Mihály szerezte meg a várat és uradalmát – 1612-ből ismert az első részletes várleltár, melyet azután később még számos másik követ, elősegítve a rezidencia korabeli elrendezésének rekonstrukcióját – majd az 1616-ban leányágon a Rákócziak tulajdonába került.

Bár az írott és a régészeti adatok nem teszik lehetővé az elsősorban I. Rákóczi György fejedelem és felesége, Lorántffy Zsuzsa idején zajlott jelentős építkezések menetének (és eredményeik részleteinek) pontosabb rekonstrukcióját, elsősorban az 1640-es évekre tehető az egytraktusos – az udvar felől faszerkezetű folyosóval kísért – egyemeletes, a déli rész kivételével alápincézett palotaszárnyak teljes kiépülése. Ugyanekkor ismét átépítették a Vörös-torony II. emeletét, török falicsempékkel burkolt fogadószobát alakítva ki benne és kényelmes megközelítésére megépült az udvarról ide felvezető, már korai barokk jellegű, oszlopos lépcsőfeljáró. Bár erődítése munkák már korábban is zajlottak – feltehetően már az 1620-as években emelték az északnyugati, ún. Új-bástyát – 1542 után a fejedelem, majd 1548. évi halálát követően özvegye a külső védőműveket is tovább korszerűsítette. Így a Vörös-tornyot övező bástyát és a külső északkeleti (Tömlöc-) bástyát jelentős mértékben kibővítették, de többek között átépült a délnyugati erődítésszakasz is és új elővédőművet kapott a keleti, Vizikapu.

1656-ban hatalmas, fióktornyos ágyúteraszt építettek a Vörös-toronyra is. Az erősség így kialakult képét egy 1685. évi veduta őrizte meg. 1702-ben kamarai rendeletre felrobbantották a külső védőművek jelentős részét, végleg használhatatlanná téve azokat. Vagy ekkor verték le a Vöröstorony hatalmas sátortetejét vagy az a kurucok 1703. évi bevonulásakor kitört tűzvészben égett le, lezuhanó gerendái mindenesetre leszakították az ágyúterasz emelésével statikailag meggyengített délkeleti sarkot a „bokályos házzal” együtt. Ugyanekkor a palotaszárnyakat is jelentős pusztulás érte, de a vár számos tere még továbbra is használható állapotban maradt. Az 1709-ben I. József által a Trautsohn hercegeknek adományozott és a század közepére rendbehozott, bár urai által nem lakott várkastélyról is számos összeírás tudósít bennünket. 1775 és 1807 között a várat és uradalmát a kamara kezelte, majd az a Bretzenheim-család birtokába került. Károly Ágost azonnal hozzálátott a palotaszárnyak átalakításához. A munkákat fia folytatta, a munkák legjelentősebb része az írott források és a részben fennmaradt tervrajzok alapján 1838–1839-ben zajlott, melyek eredményeképpen egy európai viszonylatban is figyelemreméltó romantikus stílusú főúri kastély született.

Új birtokosa, Windischgrätz Lajos a 19. század végén nem csak egy légfűtésrendszert létesített az épületben, de újjáépítette a Lorántffy-loggiát s a Vöröstorony belső kőfaragványainak jelentős részét a palotaszárnyakba helyeztette át. Visszahelyezésükre – elsősorban Msykovszky Viktor 1880 körül készített, nem mindenben megbízható rajzai alapján – csak az 1945 utáni államosítást követően, 1949-ben megkezdett helyreállítási munkák során került sor, melyek több szakaszban zajlottak – hasonlóan a külső erődfalak restaurálásához. Az utolsó nagy felújítás 2003-ban fejeződött be a ma a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeumának helyet adó épületegyüttesben.


Forrás:
Nováki Gyula – Sárközy Sebestyén – Feld István: Borsod-Abaúj-Zemplén megye várai az őskortól a kuruc korig

Galéria
Fotók napjainkból, a múltból, alaprajzok és rekonstrukciók
Elérhetőség

Cím, telefonszám, email-cím, weboldal, térkép és minden infó

Információ

Kattints a megnyitáshoz!