Borsod-Abaúj-Zemplén megye várai » Diósgyőri vár, Miskolc-Diósgyőr

Diósgyőri vár

Miskolc-Diósgyőr

A Bükk-hegység keleti részén, a Szinva-völgyet délről határoló Bányabükk-hegy lábánál emelkedő alacsony sziklatömbön épült erősség nem csupán a megye, de egyúttal az ország egyik legjelentősebb és legismertebb középkori világi épülete.

A vár mai megjelenését alapvetően meghatározzák a mészkőtömb legmagasabb részét elfoglaló, közel szabályos téglalap alaprajzú, 45×55 méteres méretű, négy saroktornyos palotaépület magasan álló, az 1960–1970-es évek műemléki felfogásának megfelelően kiegészített romjai – a tornyok esetében ez legalább négy szintet jelent, míg a közöttük húzódó négy épületszárny közül elsősorban délen és nyugaton maradtak meg az emeleti falszakaszok. A földszint szárnyanként eltérő térbeosztása és nyílásrendszere végig jól követhető – beleértve a keleti kápolna, az északi kapualj csekély eredeti részleteit vagy az egykori északi emeleti nagyterem alatt volt nyitott árkádsor rekonstrukcióját. A nyugati és a déli szárnyban, valamint a délkeleti részen bemutatásra került az épület előzményének íves falvonulata is. Az épületszárnyak egykori emeleti elrendezésére – az említett külső falakban megmaradt, átalakítások nyomait mutató ablaknyílások, fülke- és boltozatmaradványok mellett – elsősorban a saroktornyok belső falai utalnak. Ezek őrizték meg az északi nagyterem bordás boltozatának homlokíveit, de itt találjuk meg a legtöbb, nagyrészt hitelesen kiegészített emeleti nyílást is. A tornyok felső – az alsó épületrészektől eltérő falstruktúrát mutató – emeleteinek hangsúlyos eleme a két szinten megjelenő kőkonzolsor.

Az északra nyíló várkapu már a 2000 körüli legutóbbi felújítás során megépített téves rekonstrukció, beleértve az ott elhelyezett címerkövet is. A sziklatömb lábánál szabálytalan, lesarkított négyszög alaprajzú, kívül kváderburkolattal épített, mintegy 100×90 méteres kiterjedésű külső fal övezi a palotaépületet, egykori belső folyosó valamint észak kivételével oldalanként egy-egy ikertornyos – tényleges vagy jelképes – bejárat jelentős részleteivel. Közülük a nyugati előtt épült meg egy modern híd. Északon egy többszintes ágyúkazamata maradványa látható. A külső falgyűrűn belül a palota északi homlokzatához kívülről számos építmény többé-kevésbé kiegészített maradványai csatlakoznak, így az egykor keleten állt hídhoz csatlakozó kapuszoros, a nyugatról bevezető széles, észak felé négyzetes (torony) építménnyel ellátott „királylépcső”, valamint az ezekre részben ráépült északkeleti ágyúrondella és az északnyugati, sokszögű ágyúbástya.

A külső vár északnyugati sarkában egy konyha részletei, főként délen korábbi falvonulatok jelzése. Végül a külső fal vonalát széles, kívül egy nagyrészt még ismeretlen ellenfallal övezett, mintegy 25 méter széles egykor vízzel töltött árok követi, mellette található északnyugaton a még csak részben feltárt ún. huszárvár.

A várral foglalkozó korai szakirodalomból kiemelendők Wenczel Gusztáv 1879-ben, Kandra Kabos 1879-ben és 1885-ben, s különösen Szendrei János 1927-ben napvilágot látott, elsősorban történeti vonatkozású munkái. A királyi erdőigazgatóság által végeztetett első, ma már inkább romeltakarításnak nevezhető feltárásról nem készült beszámoló, az ekkor tett megfigyeléseket a helyreállítási munkák 1953. évi megindulását követően közzétett kisebb összefoglalásokban hasznosították. Az újabb ásatásokat 1961-ig irányító Komáromy József és Lócsy Erzsébet közül az előbbi szakember számos kisebb beszámolót jelentetett meg. A legfontosabbak a kutatást 1963-tól végző Czeglédy Ilona előzetes beszámolói az 1963. évi és az 1964. évi ásatásokról. A kutató emellett számos kisebb összefoglalást is közzétett, melyekben azonban már az előző munkáiban megfogalmazottaktól eltérő építéstörténeti koncepcióval találkozunk.

Nagyszámú részlettanulmány után 1988-ban jelent meg a várról készített kandidátusi disszertációjának nyomtatott változata, mely az ebből adódó terjedelmi korlátok ellenére máig a legrészletesebb, monografikus igényű feldolgozása az addigi kutatásoknak. Két fejezete egy 2000-ben kiadott, a várárok és a külső területek ásatását újabban folytató Lovász Emese által szerkesztett, részben népszerűsítő jellegű kötetben1 is újraközlésre került. Az újabb irodalomból kiemelendő még a Borsod megyei vártopográfia elsősorban tudománytörténeti összefoglalása, a helyreállítást tervező Ferenczy Károly tanulmánya, Bessenyei József kötete a vár és uradalma 16. századi történetéről, ugyanő és Draskóczy István feldolgozásai Miskolc történeti monográfiájában s végül a korábban feltárt leletanyag megkezdett rendszeres feldolgozásának első eredményei.

A terület korai lakottságára utaló őskori leletek mellett az itt állt legkorábbi építmény nyoma egy, a nyugati palotaszárnyban csupán néhány négyzetméteres területen megfigyelt, néhol közel két méter vastag átégett réteg, melyben „kettős illetve hármas kötésben” volt gerendák maradványait találta Czeglédy Ilona. Ez aligha értelmezhető egyértelműen, hasonlóan az innen előkerült, „szláv jellegű” és a 9–10. századra helyezett edénytöredékekhez. A legfeljebb csupán 70–80 méter átmérőjű s Anonymus „Geuru” néven említett erősségével kapcsolatba hozott hipotetikus sáncvár azonban a tatárjárás után már biztosan nem állt, maga Győr település ugyanis először 1248-ban, majd pedig 1261-ben mint borsodi várföld tűnik fel az írott forrásokban. Az ezt követő években kapta meg e birtokot Ákos nembeli Ernye bán, kinek István nevű fiához köthető minden valószínűség szerint az első diósgyőri kővár építése. Kérdéses, hogy a nádor 1303-ban említett curiája vagy 1311-ből ismert domusa azonosítható-e azzal az ovális alaprajzú, délnyugaton belül nyitott kerek toronyépítménnyel rendelkező, mintegy 35 × 50 méteres kiterjedésű várral, melynek nagyrészt már az utolsó járószint alá visszabontott külső falait elsősorban Czeglédy Ilona tárta fel. Az utóbbi kutató ugyanis a diósgyőri pálos kolostor területén tételezi fel a tartományúr rezidenciáját, de ennek tisztázására ott még további feltárások szükségesek.

1319-ben mindenesetre már Újvár néven említik az erősséget, melynek az újabb rekonstrukciós rajzokon és maketteken szereplő hatalmas északkeleti tornya, északi kapubejárata és az összes további részlete azonban csupán régészeti bizonyítékokat nélkülöző hipotézisnek tekinthető. A következő építési periódusban ugyanis a bontás kapcsán a szikladomb felszínét is vízszintesre faragták, megsemmisítve az összes korábbi esetleges belső építményt is. A várat Ernye fia István utódai hűtlenségük miatt elveszítették, és az Debreceni Dózsa rövid birtoklása után 1323-tól a királyi hatalmat erősítette. Rövidebb ideig a királyné kezén volt, majd Nagy Lajos szerezte meg, aki közelebbről ismeretlen időpontban, de nagy valószínűséggel az 1360-as évtizedben egy jelentős és általa rendszeresen felkeresett mellékrezidenciát emeltetett a korábbi erősség helyen. Ez lényegében megegyezett a négysaroktornyos, középudvaros, ma ismert palotaépülettel, a keleti szárny közepén egy kétszintes kápolna, az emeleten északon egy kéthajós nagyterem helyezkedett el, délen és nyugaton lakóterekkel kell számolnunk. A külső falakat áttörő eredeti ablakrendszer még nem minden részletében tisztázott, ahogy nem ismerjük számos elpusztult épületrész, így az északi várkapu pontosabb 14. századi formáját sem. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy kifejezetten az ekkor megépült bejárathoz vezet és vele egykorú az a kelet felől szolgáló keskeny falazott kapuszoros, melynek végén felvonóhidas kapu részleteit és két hídtartó kőpillért tárták fel az ásatások során. Ez utóbbi – a későbbi falrendszerbe részben belefoglalt – építményeket Czeglédy Ilona első kutatási beszámolójában még az Anjou-korra datálta, azok korábbi időszakra való visszakeltezése mellett azonban későbbi munkáiban nem sorakoztatott fel érveket.

Emellett bizonyára Nagy Lajos építkezéséhez köthetők a sziklatömb lábánál feltárt, – de összefüggő rendszert nem alkotó nyugati, északkeleti és déli falvonulatok is – egy külső falgyűrű maradványai. A rezidencia a Zsigmond-kortól Mohácsig általában a mindenkori királyné birtoka. Erre az időszakra a palotaépület több, közelebbről még kevéssé ismert módosítása tehető, így a déli szárny emeletének mérműboltozatos fülkéje vagy az ablakfülkék és az északi nagyterem födémrendszerének – ugyan csak 18. századi ábrázolások alapján valószínűsíthető – átalakítása. A legjelentősebb változást azonban a kváderburkolatos külső falrendszer megépítése jelentette, melynek pontos időpontjáról azonban nem rendelkezünk adatokkal. Írott források nem szólnak ilyen nagyléptékű építkezésről, a kutatások során előkerült illetve a várhoz köthető, II. Lajos felesége, Mária királyné birtoklásának idejére (1522–1526) tehető reneszánsz faragványanyag sem szolgálhat bizonyítékul. Amennyiben a déli ikertorony csigalépcső-bejáratának késő-gótikus keretezése a falszövettel egykorú, ez nem csupán az újabban minden alap nélkül megfogalmazott Anjou-kori, de a Zsigmond-kori korhatározást is kizárná, s csak a 15. század utolsó vagy a 16. század első harmada jöhetne számításba.

Ugyanerre az időszakra kell helyeznünk a nyugati toronypár tengelyében elhelyezkedő, a palotaépület északi külső falához támaszkodó díszlépcsőt az északi oldalán állt toronnyal – a feltárás során innen került elő a lepusztult szívpajzsú, s így Hunyadi Mátyáshoz és a Jagelló-uralkodókhoz egyaránt köthető címerkő, melynek másolatát enyhe történelemhamisításként újabban a várkapu fölé építették be. A pontosabb korhatározás különösen fontos lenne az északi ágyúkazamata megítélése szempontjából. A vár fölött Mohács után előbb még Mária várnagyai rendelkeztek, majd 1540-ben Balassa Zsigmond vette zálogba, kinek birtoklásához köthetők az utolsó jelentősebb építkezések, melyekkel a vár védhetőségét kívánták fokozni a tűzfegyverek korában – ekkor emeltek védőműveket a palotaépület északi sarkai elé. 1564-től Perényi Gábor, majd Török Ferenc, később a Nyáryak és a Hallerek kezére került, s főként a 17. században több zálogbirtokosa is volt egy időben. S bár az 1650-es évekig általában lakták, a források ijesztő mértékű pusztulásáról tudósítanak. 1673-ban a császári katonák égették fel, s bár a Haller család ezt követően még rendbe hozatta, sorsát az pecsételte meg, hogy visszakerült a királyi kamara kezelésébe, mely már nem tartotta érdemesnek hasznosítani. Pusztulásának menetét jól dokumentálják Hazael Hugó 1758-ban készített színes rajza s azt követően a 19. századból származó számos metszet és közismert festmény.


Forrás:
Nováki Gyula – Sárközy Sebestyén – Feld István: Borsod-Abaúj-Zemplén megye várai az őskortól a kuruc korig

Galéria
Fotók napjainkból, a múltból, alaprajzok és rekonstrukciók
Elérhetőség

Cím, telefonszám, email-cím, weboldal, térkép és minden infó

Információ

Kattints a megnyitáshoz!