Heves megye várai » Egri vár, Eger

A város keleti részén, a települést átszelő Eger patak völgyéig ereszkedő, három oldalán meredek sziklafalakkal, a keleti, magasabb külső terepszint előtt mélyebb bevágással övezett hegynyúlvány lejtős fennsíkján épült erősség – a középkorban püspökvár, a korai újkorban az ország egyik jelentős erődje – talán a magyarországi várépítészet egyik legismertebb emléke. Az egri vár nagyjából ötszögű elrendezést mutat, mintegy 200 x 200 méteres kiterjedésű erődítmény.

A vár külső megjelenését ma alapvetően a változó magasságban megmaradt és az utóbbi félévszázad műemlékvédelmi munkái során többé-kevésbé kiegészített illetve visszaépített ágyúvédőművek – különböző olaszbástyák és ágyúdombok –, a közöttük húzódó, folyamatosan átalakított várfalszakaszok, továbbá az északnyugati négyzetes udvart övező, részben emeletes épülettömbök, így különösen az északi várfalhoz csatlakozó egykori püspöki palota határozzák meg. A mai várterület északkeleti részén felépült székesegyház ránk maradt romjai ugyanakkor csak jelentéktelen magasságban állnak, hasonlóan az egyes várfalak belső oldalához kapcsolódó középkori épületmaradványokhoz. Különösen jelentősek a délkeleti fülesbástya – egy, a terepviszonyok és a korábbi várfalak felhasználása miatt két szintre tagolódó, s az erősség déli bejáratát magába foglaló nagyméretű védőmű – maradványai, melynek déli sarkához egy későbbi elővédmű (az ún. Törökkert) csatlakozik.

Falaiban alul aknafigyelő folyosók, a fülekben kétszintes ágyútermek találhatók, s ezek egységes rendszert alkotnak a nyugati részen kialakított, ugyancsak földfeltöltés takarta kazamatatermekkel és a többszörös bővítés során kialakult ún. Sötét-kapu boltozott, törtvonalú folyosójával. Az erősség utóbb említett keleti bejáratának – leegyszerűsített formában helyreállított – kapunyílása a várat ma ebből az irányból lezáró s szintén aknafigyelő folyosóval épített egyenes kortinafalban található, amely összeköti egymással az erősség két sarokpontját. Az 1906-ban az ágyútermek vonalában a vasútvonallal átvágott, s a korábbi Sándor- illetve Zárkándybástyák befoglalásával kialakított északkeleti fülesbástya pontos elrendezése még nem minden részletében tisztázott. A délkeleti fülesbástya torka előtt helyezkedik el a déli sarokpont védelmét korábban ellátó ötszögű Gergely-bástya közel eredeti falmagassággal ránk maradt tömbje. Mögötte emelkedik az erősség legmagasabb pontja, a palástfallal övezett földfeltöltés alkotta, szabálytalan sokszög alaprajzú ágyúdomb, a máig helyreállításra váró ún. Szépbástya. A vár délnyugati sarkának védelmét egykor a nyújtott ötszögű, 1983–85-ben visszaépített Dobó-bástya, az északi és a nyugati (kortina)falak oldalazását a Tömlöc-bástya/Földbástya bonyolult alaprajzú épületegyüttese látta el.

A kora újkori védelmi rendszer fontos része volt a déli Varkocs-kapu ugyancsak ötszög alaprajzon emelt épülete. Ez utóbbiakból már csupán alacsonyabb falszakaszok állnak. A középkori védőművek közül a festett címerdíszes – később elfalazott – déli kaputoronyból maradtak meg jelentős részletek, a Dobó-bástya falainak leomlása kapcsán napvilágra került kis kerek torony, valamint a tőle délre álló négyzetes „Kovácsok tornya” mai formájában nagyrészt modern rekonstrukció. Az utóbbitól keletre egy további ágyúdomb illetve sáncfeltöltés maradványa helyezkedik el. A várbelsőben a nem szakrális funkciójú épületek közül a 20. századi helyreállításnak köszönheti mai formáját az emeletén is jelentős késő gótikus és reneszánsz műrészleteket megőrző középkori püspöki palota, melynek pontos keleti záródását azonban nem ismerjük. A tőle délre álló három múzeumi épületet csak a 19. században emelték. A további középkori illetve kora újkori építmények közül a nyugati várfal belső oldalához csatlakozó ház/helyiség/sorból, a déli belső várfalhoz támaszkodó épületből, továbbá az északi várfal keleti része előtt feltárt s jelenleg visszatemetett építményekből – s egy itt volt további várkapuból – csak az alsó szintek különböző magasságú falai maradtak ránk. Ez vonatkozik az ezekhez képest kevésbé ismert délnyugati épületre (a mai ún. „ispotálypince” területén) illetve a várterület közepét elfoglaló ún. provizori palota még csak részben helyreállított maradványaira is, mely utóbbiak alatt tekintélyes kiterjedésű, részben sziklába vágott pincerendszer húzódik.

Az ettől keletre található romkert a középkori székesegyház román kori eredetű háromhajós magját és – egy magasabb keleti szinten – a késő gótikus csarnokszentély ránk maradt csonkját foglalja magába. Az utóbbi két oldalához csatlakoznak a tárgyalt várterület legkorábbi keleti lezárását alkotó (ún. Perényi-)fal magas szakaszai. A templom déli kápolnasora közepén, védőtető alatt láthatók egy rotunda csekély maradványai. A székesegyház északi oldala előtt kerültek feltárásra – majd visszatemetésre – a Szent István prépostsági templom romjai.

Az egri vár kutatástörténete korán, már Gorove László 1826-tól közzétett, majd 1876-ban önálló kötetben is megjelent várostörténetével indult, sőt 1862-ben már figyelemre méltó ásatások is folytak az elpusztult középkori székesegyház területén. Ez utóbbiakról Ipolyi Arnold számolt be. Kiemelendő Balogh János 1881-ben megjelent, saját helyszíni megfigyeléseire támaszkodó, s külön hangsúllyal a „földalatti járatokkal” foglalkozó, Gárdonyi közismert regényére is nagy hatást gyakorló könyve. 1925-ben kezdődött meg a vár keleti felének – az adott korszakban úttörő jelentőségű – feltárása Pálosi Ervin, Lénárt János és Pataki Vidor vezetésével. A változó intenzitással egészen 1938-ig zajló ásatás során elsősorban a keleti védelmi rendszert és a székesegyház területét vizsgálták, összefoglaló jellegű értékelés azonban csak az utóbbiról jelent meg Csemegi József tollából. Az erődítésrendszer kutatásáról Pataki Vidor csupán röviden számolt be, az elsősorban a 16. századra vonatkozó, alapvető levéltári kutatásait összegző, 1934-ben közzétett munkájában. 1938-ban kerültek ugyanakkor először közzétételre az erősséget ábrázoló metszetek. Miután 1956-tól a vár egésze múzeumi funkciót kapott, a központosított magyar műemlékvédelem kiemelt feladatának tekintette az erősség kutatását és helyreállítását. Az ekkor megjelent első építészeti összefoglalások ugyan még csak a korábbi kutatások eredményeire támaszkodhattak, 1957-ben azonban Kozák Károly vezetésével megindultak a rendszeres ásatások. A kisebb megszakításokkal több, mint három évtizeden át, 1987-ig zajló feltárások a vár területének több mint a felét érintették. Munkája eredményeiről az ásató 1963-tól szinte évenként tett közzé jelentéseket az egri múzeum évkönyvében, előbb általában az aktuális ásatási területek sorrendjét követve, majd a székesegyház, a mellette feltárt Árpád-kori temető és település vonatkozásában tematikus egységek formájában, s végül két, az újabb megfigyeléseket már inkább csak vázlatosan tárgyaló cikkben. Számos kisebb beszámolója olvasható minderről az Egri vár híradójában is.

Néhány, elsősorban a műemléki felügyelőség évkönyvében közzétett tanulmányt a helyreállítás tervezőivel, Détshy Mihállyal, majd Sedlmayr Jánossal jegyzett, s az előbbi volt társszerzője a megyei műemléki topográfia idézett, máig alapvető összefoglalásának is. Emellett több kisebb összefoglaló kötete, kiállításvezetője és nagyszámú anyagfeldolgozó tanulmánya is megjelent. Nem hagyható figyelmen kívül régésztechnikus munkatársa, Kárpáti János tevékenysége sem, ő számos, másutt hozzáférhetetlen kutatási adatot ismertetett 2004-ben közzétett, részben ugyan népszerűsítő jellegű összefoglalásában. Az 1990-es évektől az ekkor már csak egy-egy kisebb területre korlátozódó feltárásokat Fodor László végezte, nevéhez azonban csak néhány rövidebb kutatási beszámoló és összefoglalás fűződik. Détshy Mihály műemlékvédelmi munkássága mellett alapvető levéltári kutatásokat is végzett az 1950–60-as években, melyek eredményeit a műemléki topográfia mellett számos résztanulmányban tette közzé. A munkáját folytató számos történész közül – a teljesség igénye nélkül – Sugár István, Domokos György és Nagy Géza Balázs nevét kell itt megemlíteni.

Az utóbbi években megkezdődött a várban folytatott régészeti kutatások eredményeinek kritikai feldolgozása is. Havasi Krisztina a székesegyház korai időszakának egyes kérdéseit elemezte egy kőfaragvány-csoport kapcsán, Buzás Gergely ugyanezen épület 13–14. századi építéstörténetét, Feld István a feltételezett Árpád-kori erődítések kérdését vette revízió alá. 2006-ban készült el Giber Mihály szakdolgozata, melyben a késő középkori püspöki rezidencia átfogó ismertetésére tett kísérletet. Ennek két jelentős fejezete 2008-ban már nyomtatásban is napvilágot látott. Az eddig ismert történeti és régészeti adatok még nem teszik lehetővé az egri püspöki székhely legkorábbi formájának megbízható rekonstrukcióját. Az általában Szent István alapításának tekintett püspökség előzményként feltételezett fejedelmi udvarhely, az itt felépült keresztelőegyházként értelmezett rotunda (sőt, rotundák?!), továbbá a későbbi székesegyház déli oldalán vélelmezett korai püspöki palota kérdése az eddigi ásatások eredményeinek részletes feldolgozása nélkül még nem ítélhető meg egyértelműen – azaz nem választhatók el itt egymástól a hipotetikus és a valós elemek.

Magának a székesegyháznak az építéstörténete – mely a háromhajós bazilika szinte folyamatos átépítését és bővítését jelenti – megbízhatóan csak a 12. századtól követhető, s még az Árpád-korból származik az annak északi oldalán állt – s a 14–15. században ugyancsak átépített – Szent István-templom első formája. Minden további, az eddigi irodalom által feltételezett Árpád-kori építészeti részlet, köztük egy, a várhegy északnyugati részét elfoglaló, délkeleten kaputoronnyal, másutt árokkal–sánccal védett korai erődítés, csupán még további kutatásokkal bizonyítandó hipotézisnek tekinthető, s ez vonatkozik az északnyugati sarokban feltárt ún.„lakótorony” korai keltezésére is. A püspöki rezidencia esetében ugyanakkor Árpád-kori erődítéssel nem is kell feltétlenül számolnunk – ha volt is ilyen, nem nyújtott védelmet a tatárok ellen – írott adatok ugyanis csak 1323-tól bizonyítják a várnagy s így közvetetten egy püspökvár létezését. Sajnos, az eddigi régészeti kutatások még nem tisztázták részletesen a 14–15. századi erődítésrendszer építéstörténetét sem, s ebben nem segítenek a 15. század közepe huszita harcairól beszámoló források sem. Így ma csupán az állítható, hogy a 15. században már nagy valószínűséggel állt az északi, nyugati és déli várfalak jelentős része, s így azok ma meglévő legkorábbi rétege a legtöbb esetben még a késő-középkorból eredeztethető. Ugyancsak még Mohács előtt épült a korai formáját tekintve nem teljesen egyértelmű északnyugati Tömlöc-(kapu?)torony/bástya, délnyugaton egy-egy kisebb kerek illetve négyzetes torony, továbbá a déli falban a később Estei Hippolit püspök festett címerével ellátott kaputorony. Ugyanakkor a falak és az utóbb felsorolt védőművek pontos időbeli viszonya még nem ismert, s ez vonatkozik az egykori északi várkapura (porta lignea) vagy a tőle keletre álló kis lépcsőtoronyra is. Azt azonban kifejezetten hangsúlyoznunk kell, hogy a ránk maradt vár csak mintegy a fele a késő középkori püspöki erősségnek, de a 18. század elején elbontott keleti várrész – kevés régészeti megfigyelésen túl – lényegében csak a 16. századi hadmérnöki felmérésekből ismert, s így olyan fontos védművei, mint a délkeleti ún. Ó-kapu, közelebbről nem elemezhetők.

A vár nem védelmi célú középkori építményei közül az északnyugati késő gótikus püspöki palotáról rendelkezünk a legtöbb adattal, bár az korántsem állítható, hogy a Bekensloer János püspök 1475. évi oklevelével kapcsolatba hozott kiépítés során létrejött épület egykori földszinti és emeleti elrendezése, sőt kiterjedése pontosan rekonstruálható lenne. Még inkább áll ez az építése során felhasznált korábbi részletekre, melyekről még az sem dönthető el egyértelműen, hogy egy vagy több építészeti egységhez tartoztak-e. Sőt az is kérdéses, hogy a mai gótikus pilléres folyosó hátfala azonosítható-e netán egy korai északi várfallal – ebben az esetben az itteni épületek már annak külső oldalához csatlakoztak volna! A keleti ún. középpilléres tér egykori légfűtő-rendszerének feltárt kemencéje mindenesetre nem egy alárendelt funkcióra utal, s a várbeli püspöki palotáról egyébként már 1390-ből és 1401-ből is ismerünk okleveles adatokat. Jelentős (késő)középkori épületek jóval csekélyebb maradványait ismerjük még a mai várterület északkeleti részéről. Ezek valószínűleg a káptalan illetve a kanonokok, oltárjavadalmasok számos oklevélben említett házaival azonosíthatóak, s talán össze is voltak kapcsolva az említett püspöki palotával. Hasonló funkcióra gondolhatunk a nyugati várfal belső oldalához támaszkodó építmények középkorinak tartható északi része esetében. Ugyanakkor számos gazdasági épület is állhatott a falakkal övezett, szinte a korabeli városokkal összemérhető kiterjedésű területen. Ezek közül azonban csak a déli várfal belső oldalán álló nagyméretű építmény pinceszintjéről vannak közelebbi adataink, ehhez később egy kovács(?)műhely(?) épült. Több reneszánsz műrészlet is utal a már nagyrészt a 16. század első harmadára– felére helyezhető építkezésekre, de ezekről még nincsenek átfogó, megbízható ismereteink.

Mai tudásunk szerint így a püspökvár építéstörténetének jelentős fordulópontja 1542, amikor a belháborúk és a török előrenyomulás időszakában stratégiai szerepet nyert erősség Perényi Péter – akkor országos főkapitány – fennhatósága alá került. Ekkor kezdődött meg az a fél évszázados folyamat, melynek során – itáliai hadmérnökök közreműködésével – a középkorban sokkal inkább reprezentációs, mint katonai jelentőséggel bíró vár a Habsburg-fennhatóság alá került országrész egyik legjelentősebb modern erődjévé, a kiépülő végvárrendszer fontos sarokpontjává vált. Az utóbbi évtizedek már idézett történeti és építészeti kutatása – bár minden kérdést természetesen még korántsem oldott meg – elsősorban ezzel az időszakkal foglalkozott, így a következőkben ennek eredményeit foglaljuk vázlatosan össze. Az erősség új funkciója alapvetően megkövetelte a keleti irányból való védhetőség feltételeinek megteremtését, hisz a lényegében már a hegyoldalba felnyúló várrész felől a vár egésze rendkívül könnyen támadható volt. Perényi várkapitánya, Varkocs Tamás és itáliai származású építőmestere, Alexander Vedani ezt a problémát úgy oldották meg, hogy egy-egy, a székesegyház korai szentélyzáródásához befutó és egymáshoz csatlakozó fallal két részre osztották az erősség területét, s az így levágott a késő gótikus szentélyből egy kelet felé néző védőművet alakítottak ki, előtte már bizonyára ekkor is árokkal. Az olasz rendszerű hadiépítészet bizonyos elemeit – így az ötszögű bástyákat – már alkalmazó építkezések során 1548-ig felépülhetett az építőmester nevét őrző, máig kutatatlan északkeleti Sándor-bástya, északnyugaton a Tömlöc-bástya egy része – előtte a szerkezetére utaló nevét későbbi, kőbe történő átépítése után is megőrző Föld-bástyával – valamint a Varkocs nevét megörökítő új délnyugati „kapubástya”. Miután az erősség 1548-ban közvetlen királyi fennhatóság alá került, Dobó István kapitánysága idején folytatódtak az erődítési munkák, a híres 1552. évi várvédelem előtt épült meg délnyugaton a Dobó-bástya. Ugyancsak a várkapitányok nevét viselik az azt követő újjáépítés során felépült új keleti védőművek (Gergely-bástya, 1553–1555, Zárkándybástya, 1556), melyek mellett természetesen még új várfalszakaszok és belső ágyúdombok is készültek – nem térve ki itt a már említett keleti „külsővár” kérdéseire.

Az Udvari Haditanács az 1570-es évek elején döntött az erősség átfogó, már az olasz rendszer teljeskörű alkalmazását előirányozó – de annak léptéke és költségigénye miatt teljesen meg nem valósítható – kiépítéséről. A tervezett és tényleges építkezések menetéről egyedülállóan gazdag felmérési- és tervanyag maradt ránk Paolo Mirandola, Pietro Ferrabosco és Ottavio Baldigara munkájaként. Ezek alapvetően egy szabályos ötszög alaprajzú, fülesbástyás erőd kialakítását javasolták a ránk maradt „belsővár” esetében, s közülük az utóbbi hadmérnök elképzeléseinek megvalósítását kezdték meg. 1596-ig, Eger török kézre kerüléséig azonban csak – az egyébként legfontosabb – két keleti fülesbástya épült meg az azokat összekötő kortinafallal, melynek áldozatául esett az említett, ún. Szentélybástya. Északnyugaton emellett sor került a Földbástya – a realitásokat figyelembe vevő mértékű – kőből való kiépítésére, s több helyen a törtvonalú középkori falsíkok kiegyenesítésére is. A török megszállás időszakából jelentősebb építkezés csak a délkeleti fülesbástya esetében ismert, de az 1542 és 1687 – a visszafoglalás éve – közötti közel másfél évszázad egyúttal a középkori, főként egyházi épületek pusztulásának, köveik erődítési munkákhoz való felhasználásának időszaka is. Ez utóbbi nem ért véget a török hódoltság után sem, s itt nem csupán a stratégiai szerepét már teljesen elveszítő külső vár 1702. évi elbontása említhető meg. Jelentős bontásokra került sor a „belsővár” esetében is, s ez nem szűnt meg azt követően sem, hogy a vár 1783-ban visszakerült az egyház tulajdonába. Sőt, az 1870-től ismét a katonaság által használt nyugati várrész ma is álló épületei emelése kapcsán is folytatódott a falak bontása – szinte az első tudományos célú feltárások megkezdéséig.

Forrás:
Nováki Gyula – Baráz Csaba – Dénes József – Feld István – Sárközy Sebestyén: Heves ​megye várai az őskortól a kuruc korig

ElérhetőségBejutás módja

Dobó István Vármúzeum
3300, Eger, Vár köz 1.
Postacím: 3300, Eger, Pf.: 10
Tel.: +36/36/312-744
Fax: +36/36/312-450
E-mail: varmuzeum@egrivar.hu

Várkapu nyitva tartása:
január 1. – március 31. 8:00 – 18:00
április 1. – november 3. 8:00 – 22:00
november 4. – december 31. 8:00 – 18:00

Múzeumi belépőjegy:
Felnőtt jegy 1700 Ft
Kedvezményes jegy (6-26 és 62-70 év közöttieknek) 850 Ft
Többi belépő ára és több infó a Dobó István Vármúzeum oldalán