Óbudai Gázgyár, Budapest III.

A Óbudai Gázgyár szénből városi gázt előállító üzem volt Budapest III. kerületében, amely 1913-tól 1984-ig üzemelt. Területén jó néhány ipari műemlék található. Az Óbudai Gázgyár Budapesten az Újpesti vasúti hídtől délre, a Duna jobb partján, az Óbudai sziget bejáratáig (Mozaik utca) tartó közel háromszög alakú, 27 hektáros területen helyezkedett el. Védett épületei a száraztisztító, az óraház, a víz- és kátránytornyok, valamint a villamos központ.

Az ipari méretű gáztermelés a XIX. század elejétől terjedt el az európai nagyvárosokban, elsősorban világítási, de energia-szolgáltatási célokból is. A gázt főképpen kőszénből állították elő. A technológia során a szenet levegőtől elzártan, retortákban 1100-1200 C°-ra hevítve szárazon desztillálták. A keletkezett gázt – tisztítás után – vezetékhálózaton juttatták el a felhasználókhoz, az utcai lámpákba és a háztartásokba. A szén hevítése közben cseppfolyósított illótermékek keletkeztek: kátrány, ammóniákos víz. A gázgyártás melléktermékeként keletkezett kokszot ipari célokra és energiahordozóként használták fel.

Magyarországon kissé megkésve, 1856 legvégén kezdte el a működését az első pesti gázgyár, biztosítva a légszeszt 838 közvilágítási lámpa részére. A város rohamos fejlődése, a gyorsan növekvő gázigény újabb gyárak létesítéséhez vezetett, s a század végén már két pesti és egy budai gázgyár elégítette ki a növekvő igényeket. A korszerű gázvilágítási technológia rohamosan szorította ki az idejétmúlt petróleumvilágítást a rohamosan fejlődő fővárosban, s a robbanásszerű igények kielégítésére a városvezetés pályázatot írt ki egy évi 100 millió köbméter kapacitású gázgyár tervezésére és létesítésére. Leendő szervezeti keretei biztosítására, de nem utolsó sorban a tervezhetőség érdekében is a főváros 1910-re az addig társasági formában működött gázgyárakat megváltással saját kezelésébe vonta és megszervezte belőlük a Fővárosi Gázműveket.

A maga korában a főváros legnagyobb szabású ipari beruházása zajlott ez után. Az új gyár helyének a III. ker. Homokosdűlőben fekvő, 112 000 négyszögöl nagyságú, háromszög alakú területet választották ki. A telek az aquincumi romkert, a körvasút és Duna közti területen helyezkedett el. Előnyei voltak: vasúti csatlakozás, vízi szállítás lehetősége, az üzemhez szükséges víz a Dunából biztosítható, az út és a vízvezeték a telekhatárig ki volt építve. A telek magassági viszonyai aránylag jók voltak, de az árvízveszély ellen parti védőtöltés kialakítása volt szükséges. A telek hátrányaként volt említhető, hogy a budai oldalon termelt gázt egy Duna-hídon keresztül, csövön kell majd a pesti oldalra szállítani.

Fontosságát jelzi, s nem véletlen, hogy maga Bárczy István főpolgármester lett a gázgyár építését felügyelő bizottság elnöke, s majd városházi utóda (Ripka Ferenc) követte ebben tisztében is. Az építkezésen több mint száz cég és vállalkozás dolgozott, alkalmanként 1700-nál is több munkással. A főváros a magyar ipar támogatását nagy fontosságúnak tartotta, s a beruházáson előnyben részesítette a hazai cégeket, a külföldi megrendelések alig tizedét tették ki a végszámlának.

1910. október 3-án a körgát építésével megkezdődött az építkezés. A Duna árvízi hatásainak kivédése érdekében két kilométer hosszúságú védőpart épült. A gyári épületek elhelyezési lehetőségeit a telek alakja, helyzete és az a körülmény határozta meg, hogy a gázgyár szénnel való ellátását vasúton és vízi úton egyaránt biztosítani lehessen. A három év alatt megvalósult építkezésen száznál is több cég dolgozott, 1700 munkással. A gyár területét saját lakóteleppel és egyéb kiszolgáló épületekkel vették körül. Ezek voltak az Almási Balogh Loránd által tervezett, szintén 1914-ben épült Munkástelep és a Reichl Kálmán tervezte Tisztitelep. A munkástelep még ma is a kor hangulatát idézve ad otthont az itt élő volt gázgyári munkásoknak.

Budapest ünnepe volt, amikor Bárczy István 1914. június 15-én felavatta az ekkor már fél esztendeje működ ő – napi 250 ezer köbméter teljesítőképességű – gyárat a belügy- és a kereskedelmi miniszterek, Bécs polgármesterének, valamint a bécsi gázgyár küldöttségének a jelenlétében. Annak ellenére, hogy az itteni korszerű berendezések, az alkalmazott technológia megtekintésére és megismerésére szerte a világból számos külföldi szakember járt itt, a gyár vezetése folyamatosan dolgozott a fejlesztéseken. Erre nemcsak az első világháborús nyersanyag-hiány késztette a gázgyár vezetését, hanem a megújulás folyamatos kényszere is. Az új eljárások és gyártástechnológiák alkalmazása a termelés növekedése mellett új gyártmányok (ammónia, vízgáz, benzol-termékek) megjelenését is eredményezték. Az sem volt mellékes, hogy az itteni gáz ára a többi európai nagyvároshoz képest igen olcsónak számított. A gyár maga szervezte azokat a kereskedelmi akciókat is, melyekkel a gáz felhasználásának új területeit kívánták minél szélesebb – úgy lakossági, mint nagyfelhasználói – körben népszerűsíteni.

A második világháború végén, a főváros ostromakor jelentős károk keletkeztek a gyárban, de a gyors helyreállításnak is köszönhetően már 1945 szeptemberében a főváros egész gázcső-hálózatát nyomás alá lehetett helyezni. A helyreállítás befejezése és a fejlesztések újbóli megkezdése szinte egybeesett a rendszer erőltetett iparpolitikájának kezdetével, majd az azt követő átgondolatlan vállalati átszervezésekkel. A rohamosan növekvő energiaigény a gázgyárban komoly fejlesztéseket tett szükségessé, új üzemrészeket állítottak üzembe, szinte folyamatossá vált a rekonstrukciós tevékenység. Ugyanakkor egyre több területen okozott komoly gondokat, fennakadásokat a fejlesztésekből kimaradt egyes üzemrészek és technológiai egységek állagának gyorsuló romlása már az 1960-as években.

A háborúk után a gyár a gáz mellett még egyéb melléktermékeket is előállított, mint a koksz és kátrány. A kátrányt a ma is megtekinthető kátrány-tornyokban tárolták, és itt választották szét gravitációs úton könnyű és az útépítéshez használt nehéz kátrányt.

Új – ám rövid életű – gázgyártási technológiára állt át gázgyár 1963-ban, amikor is a szén- és kokszalapú gázgyártás visszaszorulásával az akkor igencsak olcsó és gazdaságosnak tartott földgáz nyert teret. A főváros földgázra való átállása miatt már 1980-ban be akarták zárni az üzemet, de erre csak négy évvel később, 1984 októberében került sor. A szénhidrogének világméretű árrobbanása megpecsételte a gázgyár sorsát, ekkorra a régi technológia már szinte teljesen megszűnt, a földgáz-bontás pedig hirtelenjében nem lett gazdaságos. 1984-től 2004-ig a területen csak adminisztratív munkát végzett a gázművek. Ezt követően került át a terület a főváros tulajdonába.

A területen található kiemelkedő értékű épületeket műemléki védettséggel látták el. Néhánynak a közelmúltban sikerült új funkciót találni. Azokat felújították és a környéküket parkosították. Az egykori gyár déli részében irodaházakat és lakóparkokat hoztak létre. A meglévő tervek alapján a műemléki épületegyüttesből múzeumot, illetve kultúr- és fesztiválparkot kívánnak létrehozni.

Forrás: Dr. Gulyásné Gömöri Anikó – Dr. Balogh András – Vadas Ferenc: Az Óbudai Gázgyár története